Ha a párkapcsolatban folyton ez a kérdés merül fel, akkor az csak egy dolgot jelenthet: éppen kőkemény játszma zajlik a két fél között. Olyan ez, mint egy bokszmeccs, ahol feszülten várjuk a következő menetet, közötte pedig újabb és újabb stratégiákat ötlünk ki arra, hogy milyen módon lehetnénk mi a nyerők. A szünetek között konzultálunk az „edzőinkkel”, akik nagy szakértelemmel, vagy inkább lelkesedéssel magyarázzák a náluk már oly sokszor bevált taktikákat.

Feltöltekezve vágunk bele a következő menetbe és észre sem vesszük, hogy ez a végtelenített bunyó lassan egy élő valóságshowba megy át, aminek főszereplői a pár, és a nézői a két oldalt támogató baráti társaság, no meg a család.

A legnagyobb probléma valójában az, hogy aki belép a ringbe, az csakis vesztesként távozhat onnan. Ugyanis minden egyes menet – akár győztesként, akár vesztesként jövünk ki belőle - koporsószög a párkapcsolatba, mert mindenki sérül. A sérülés okozója pedig mindig a másik fél ugyebár, aki emiatt egyre kevésbé lesz alkalmas arra, hogy este odabújjunk hozzá, mert egy idő után már a látványa is viszolygást kelt.

 Felmerül a kérdés, hogy mit lehet tenni, ha már elindultunk ezen az úton? A válasz egyszerű: minél hamarabb le kell tenni a kesztyűt. Erre jöhetnek azok a gondolatok, hogy „de nem én kezdtem” vagy „előbb neki kell abbahagynia”. Nagyon remélem, hogy ezeket olvasva nem csak nekem jut eszembe az óvoda, ahol hasonló színvonalú érveléssel folytatja a vitát két 3 éves. Amíg az emberben hasonló gondolatok jelennek meg, addig tovább akarja folytatni a meccset.

 Ha ennek valóban véget akarunk vetni, akkor rá kell ébrednünk arra, hogy mindvégig a saját érzelmi világunkkal bokszoltunk és teljesen mindegy, hogy ki a hibás. Ez egy szélmalomharc és ha közelebbről vizsgálnánk meg azt, amit eddig őrjöngő óriásnak hittünk, akkor rájöhetnénk, hogy azok békésen őrlő szélmalmok, aminek a lapátjait a saját érzelmi viharaink forgatják.

 Ha egyszer az ember lenyugszik és már nem bokszolni akar, hanem inkább békésen, kézen fogva sétálgatni, beszélgetni, ölelkezni a megfelelő társsal, akkor a szélmalmokról is az derül ki, hogy csupán délibábok voltak egy gyönyörű vidéken.

 Vagy az idő tanítja meg nekünk azt, hogy sérelmeket sem gyűjteni, sem okozni nem érdemes, vagy felgyorsítjuk a folyamatot azzal, hogy lépéseket teszünk a saját belső világunk, érzelmi viharaink rendezése érdekében. Ha az időt választjuk tanítónak, akkor előfordulhat, hogy kissé megkésve kapunk diplomát és megfáradt, öreg testtel válunk alkalmassá egy rövid, de boldog párkapcsolatra. Ha vállaljuk az erőfeszítést és rendet teszünk érzelmi világunkban, akkor jó eséllyel számíthatunk hamarabb arra az érettségre, ami lehetővé teszi azt, hogy megosszuk az életünket egy arra érdemes, másik személlyel.

 Én személy szerint nagyon remélem, hogy egyre több ember választja ezt az erőfeszítést, nem csak a párkapcsolat, hanem az élet minden területén. Véleményem szerint ugyanis ez az egyetlen útja annak, hogy végre felnőjön az emberiség, és a végeláthatatlan hibáztatások helyett önként válassza az összefogást és a békét az egész világgal.